Leonardo nyomában

-2006. október, Milánó

(a képekre kattintva felnagyíthatod őket de, ha ráviszed az egeret, akkor kijön a kép aláírása is)!

Milánó! Ha Milánó, akkor Leonardo Da Vinci és az Utolsó vacsora. E város Leonardo Da Vinci egyik meghatározó tartózkodási helye volt (Firenzén kívül), ahol sokáig élt és állt a király (Sforza) szolgálatában.

Irományom eleje kezdődjön azzal, hogy úgy vágtunk neki Milánónak, hogy nem volt jegyfoglalásunk az Utolsó vacsorára. Az út előtt bújtam én a netet, de az online rendszerük 2006-ra már nem engedett foglalni jegyet a vacsorára. Tehát, minden jegy elkelt. Ok, gondoltam, annál nagyobb kihívás lesz e dolog. Közben olvastam, hogy egy része a jegynek, amit kiraknak a netre az persze, hogy elkelt, de ott a helyszínen sorba lehet állni érte.

Első napunk reggelén Milánóban felszálltunk a metróra és rögvest a piazza Santa Maria delle Grazia-ra mentünk. A metrótól kb. még 5 perc volt gyalog. Amikor már kezdett kirajzolódni a templom hátulja, sietősebbre vettük, mert gondoltam, hogy már biztos így is hosszú kígyózó sorok lesznek. Nem volt. Hiába volt reggel 8 óra, amit ott koránnak számít. Ezután a téren gyorsan körbenéztünk és megpillantottuk a jegyárusító helyet. Ez a templom mellett található kis sárga, zöld spalettás épület volt. Rajta a felirat: Cenacolo Vinciano. Egyébként az olaszok Cenacolo-nak hívják (ejtsd: csenákóló) az Utolsó vacsorát (megjegyzem csak, hogy nekem ez nagyon tetszik, e szó maga és a napok folyamán ott, akkor többször is mondogattam hangosan magamnak). Bementünk. Alig volt valaki, leszámítva azt három vagy négy hölgyet, akik az infópult mögött ültek. Az egyikhez odamentem és elmondtam, hogy mi a szitu, hogy nincs foglalásom, de szeretnék sorba állni-)) vagy valahogy jegyet szerezni. Azt is mondtam neki, hogy csak 5 napot tartózkodunk Milánóban. Erre csak egy telefonszámot adott meg, hogy csak azon keresztül lehet jegyet foglaltatni, de nem hiszi, hogy sikerül (de amúgy kedves volt). Kifelé jövet fotózkodtunk a téren, meg a Santa Maria delle Grazia templom előtt, majd picit elszomorodtunk. A telefonszámot nem tudtuk hívni, mert aznap szünnaposak voltak. Sebaj majd másnap. Egy volt a lényeg, az utolsó napig se adjuk fel azt, hogy nem fogjuk látni Leo remekművét. Én mérgemben - (hogy elsőre nem sikerült a dolog) egy árustól, aki ott pakolt ki a téren és csak csupa cenacolo-s cuccokat árult – bevásároltam pár dolgot (hütőmágnes, könyv, képeslap).

Eközben v. mindezek után próbáltuk magunkat kötni a tervhez. Két utcával az Utolsó vacsorától volt található a Leonardo Technikai Múzeum, az volt a következő cél. Ott minden simán ment az elején. Vettünk jegyet a 9 órás nyitásnál, ahol térképet is kaptunk, mert akkora a múzeum, és elindultunk felfedezni pár Leonardos dolgot is. E hely kicsit hasonlít a Jövő házához. Különböző technikai korok és találmányok vannak külön-külön csoportosítva, amúgy egy régi monostorban található az egész, aminek a belső udvara csodaszép. Egy fél napot simán ellehet itt tölteni, mi is ezt tettük. A Leonardo „részlegen” kezdtünk. Pár találmánya a kódexei alapján ki volt állítva modellek alapján, hogy a mai kor gyermekeinek is érthető legyen. A legszebb dolog mégis az volt (bár egy üvegfal választott el tőle) amikor megláttam Leonardo egyik kódexét (nem tudom pontosan melyik, mert töredékek voltak, de szerintem eredeti volt). Álltam jó sokáig előtte és nézegettem a szép írását-)). Majd megláttam az üveg mögött egy kisebb termet, ahol Leo modelljei életnagyságúak voltak és megpillantottam egy asztalt is teli gipsszel, no meg székeket és egy életnagyságú Utolsó vacsora részletet a falon. Még ami Leonardos az épületben: van egy hosszú folyosó teli, szintén Leonardos modellekkel, festmény másolatokkal stb… Egyébként, a  múzeumban csupa fiatalok dolgoznak és nagyon aranyosak, segítőkészek. Sok gyereket hoznak ide a szüleik egyébként, hisz itt külön foglalkozások is vannak. Szóval odamentem az infó pulthoz és megkérdeztem mi az a zárt üveg kalitka, amiben egy csomó Leos dolog van. Mondták, hogy óránként indul pár főtől már Leonardos és más jellegű laborok, amolyan interaktív workshoppok, ahol pl. kipróbálhatod Leonardo találmányait is. Óha, mondom. Rögtön fel iratkoztunk egy ilyenre. 10:00 órakor már bent is voltunk a Leonardo laborban, alig voltunk páran, vezetőnk pedig egy Francseca nevű csajszi volt. Néha beszélt angolul egy-két dolgot de az olaszt is értettük, mert közben erősen artikulált és mutogatott.-)) Én magam szintén kipróbáltam pár szerkezetet, volt ott több féle emelőszerkezeti modell, akkor szárny a repüléshez meg a Leo féle híres híd, ami kötésben van összerakva. Francseca szét is szedett nekünk egy kisebb híd modellt és össze kellett rakni. Amikor véget ért az egy óra megkérdeztem tőle, hogy az a kis festőműhelynek látszó másik interaktív hely az micsoda. Elmondta, hogy ott mindennap van freskókészítés Leo technikája alapján (ami 2 órás) + beszélnek szakmailag is az Utolsó vacsoráról. Ajha!  De jó lenne részt venni egy ilyenen még, ha olaszul is van. Fel is iratkoztunk a délután 4 órás kezdésre. Közben körbejártuk még a többi részét a múzeumnak: voltak közlekedéssel kapcsolatos járművek kiállítva, aztán a hírtechnikai részleg (morzék, rádióadók), bányászat stb… mind-mind interaktív formában. Tényleg szuper hely ez. Aztán eljött az idő, a négy óra, de sajnos nem indult el az aznapi csoport, mert nem jött össze annyi ember. Mondták is, hogy mindig összejön, de pont aznap nem volt annyi ember. Na puff. Gondoltam, ilyen nincs.-((

Leonardo szobra a milánói Scala-val szemben található, ez már a másod vagy harmadnapi program egyik látványossága volt a sok közül. Leonardot négy tanítványa veszi közre a szobron, az egyik közöttük Salai. Közben pedig kisebb kockákban történetek láthatóak Leonardo életéből, amik már a szobor tartópillérén helyezkednek el.

A jegyszerző akciónk pedig közben folytatódott, hisz még mindig nem volt jegyünk a vacsira. Mi hiába hívtuk a számot, amit kaptunk, az egész nap foglalt volt. Ezért megkértük a szálloda portását, hogy próbálja meg ő is. Neki valamiért sikerült, bár a sokadik próbálkozásra. Közölték vele, hogy az ott tartózkodásunktól számítva 6 v. 7 nap múlva lenne talán hely. He-he, mondtam, az már rég rossz. Okés, semmi gond, nem adjuk fel. Mindenhol lehet feketén, több pénzért jegyet szerezni, akkor miért pont Milánóban ne lehetne a vacsira. A portás közölte, hogy ő nem tud ilyet. Bár igen, mi sem láttunk ilyen emberkéket. Utolsó mentsvár a helyi turista office volt. Talán ott tudnak segíteni. És tudtak is.-)) Azt mondta egy kedves hölgy, hogy be kell fizetni egy félnapos milánói városnéző programra, ami magába foglalja a vacsi megtekintését is. Na, és akkor, ott leesett a dolog. A helyi utazási irodák felvásárolják a vacsira a jegyeket és 3 v. 4x-es áron eladják. Amelyik marha turista pedig kíváncsi rá, akkor az vegye meg így.

Ambrosiana könyvtár. Nagyon sokan nem ismerik. Ez nem csak könyvtár, hanem galéria is. Itt található többek között Leonardo Muzsikus c. képe. Megmondom őszintén elég nehéz odatalálni ezen épülethez. Térkép sem jelzi normálisan és a helybeliek sem nagyon tudták megmondani, hogy merre van. De mi megtaláltuk. Kevesen voltak, nagyon csendes és szép hely. Amiről itt is lemaradtunk az Leonardo Atlantico kódexe. Ki volt állítva egy évig (annak alkalmából, hogy 2006 Leonardo Da Vinci éve az EU szerint) és pont azon a vasárnapi napon volt utoljára. Mi a könyvtárba délután értünk oda és az ötös teremben kerestük is a kódexet. Ebben a teremben van szintén Raffaello Athéni iskolájának ceruzarajza is, egy zárt üveglap mögött. A ceruzarajz mellett volt egy másik nagy üveglap és pont akkor aludt ki ott egy fény. Nem is tudtuk mire vélni. Amikor körbejártuk az egész galériát és megnéztünk mindent, én odamentem egy teremőrhöz és megkérdeztem, hol találom a kódexet. Nem tudott angolul és mindenfélét mondogatott, végül elkísért vissza az ötös teremig. Még ő is rácsodálkozott, mert az a fény, ami akkor kihunyt ... akkor kapcsolták le a kódex fényeit, és szedték szét a neki készült állványt a fal mögött. Na tessék megint megtörtént, hogy lemaradtunk.-(( Azzal viszont nem kis feltűnést keltettem, hogy odasereglettek az ott dolgozók, mert a pasi olyan hangosan mondta nekünk, hogy már nem látható a kódex. Persze minden alkalmazott ott csodálkozott. Na mindegy. A másik, ami fantasztikus látvány volt az, hogy a galériából lelátsz a könyvtár különtermeibe, ahol kikérhetsz régi könyveket, kódexeket, iratokat és csak kesztyűvel lapogathatod őket. Én is elképzeltem magam, hogy ott ülök és tanulmányozom egy kesztyűvel Leo egyik kódexét…  

Tehát, utolsó előtti nap sikerült megnéznünk, amiért végül jöttünk. Befizettük a 4x-es árat egy a Sforza kastély mellett található utazási irodába, ahol garantálták, hogy látni fogjuk a vacsit. A program délután kettőkor indult, egy buszos városnézéssel kezdődött, amikorra mi már mindent tudtunk a városról meg a nevezetességeiről, de azért mondott az idegenvezető pár új infót is. A vacsis jegy 17:30-ra szólt. És mivel kb. 50-en voltunk kétfelé vágták a csoportot.

Pár adat: 15 percet tartózkodhatsz a refektórium volt ebédlőjében, ahol az Utolsó vacsora van. 15 percenként pedig 20 ember mehet be. És persze no fotó, no videó. Ok. Szóval a jegyárusító helynél kellett bemenni és sorba állnia a 20 embernek. Onnan, amikor elnéztem befelé egy folyosó felé, láttam egy nagy rácsos ajtót. A folyosó falán meg képeket az Utolsó vacsora restaurálásról, és a bombázásáról. Szerencsés a mai nemzedék, hogy láthatja a vacsit mert 1945-ben a templomot nagy találat érte. Például az ebédlő összes fala leomlott a találatban, csak egy maradt épségben. Az a fal, amin a vacsora díszeleg. Ránéztem a falon kifüggesztett képre, amin a romos épület állt, szörnyű volt látni. Kisvártatva megjött egy másik hölgy, aki kinyitotta a rácsos ajtót. Onnan egy újabb folyosóba jutottunk be. Jobbról nagy üvegfal állt amin, ha kinéztem láttam egy szép belső kertet meg a templom egyik kupoláját. Itt kattintottam utoljára a gépemmel, amit alant láthattok is. Bal oldalt pedig egy átláthatatlan üvegajtó volt. Na e mögött volt a vacsi. Amikor az ajtó kinyílt az előző 15 perces csoportnak már nyoma sem volt. Ahogy beléptünk rögtön jobbra fordultunk és elénk tárult a mű. A refektórium e terme, ami valamikor ebédlő volt még megőrizte az eredeti padlózatát. A vacsora előtt volt egy kis kordon, amire könyökölhettél, de azon túl már nem lehetett menni. Pedig milyen jó lett volna megtapogatni a freskót.-)) Bent börrögött egy gép, gondolom a megfelelő párát vagy mit próbálta biztosítani. Az idegenvezető elkezdte 5-8 perces mondandóját, utána pedig mindenki néma csendben lehetett a vacsorával. Én nem hallgattam, amit mondott, hisz mindent tudok a témáról, remélem.-)) Így maradt kb. 10 percem ámuldozni. Fel sem fogtam akkor sem és most sem, hogy láttam e freskót, ami állítólag nem is az, mert ilyen technikával nem minősül annak. Tüzetesen megnéztem minden egyes alakot (tényleg az alakok életnagyságúak), részleteket, színeket stb… Láttam a vacsora alatt lévő befalazott ajtót is. Amúgy szerintem jó állapotban van a mű, köszönhetően a sok restaurálásnak. Eközben hallom az idegenvezetőt, hogy már csak pár perc és mennünk kell kifelé, és a másik szavával már Dan Brownról beszél. Persze, hisz őróla is említést kell tenni. De erre sem figyelek. Nem érdekel. A terem túlsó végében egy másik falfestmény áll, amit Donato Montorfano festett és a keresztre feszítést ábrázolja, de ez  már Leo előtt ott volt. A plafonon pedig pár festménymaradvány található még. Kifelé menet, ahogy távolodok még párszor vissza-vissza nézek, messziről is hatásosan fest főleg, hogy alulról megvan világítva neonnal. Amikor kilépünk nem kell sokat menni és a bookshopban kötünk ki, úgyanis csak erre lehet menni. Direkt. Nem veszek ott már túl sok dolgot, pár apróságot. A templomba nem mindig lehetett bemenni e pár napban, mert volt valami rendezvény ott. Így ezt mi is kihagytuk. De ott nem is az a fő látványosság, hanem a már oly sokszor leírt Utolsó vacsora.     

Krisztina