Vészjósló kezdet

A könyv úgy kezdődik, hogy egy óriási, kísérteties, vörösszemű, Silas nevezetű albínó egy éjjel lelövi Jacques Saunière-t, a Louvre Múzeum kurátorát a múzeum Nagy Galériájában. A kurátor élete utolsó perceit azzal tölti, hogy elrejt egy kulcsot az egyik festmény mögé, kódolt üzenetet ír a Mona Lisát védő üveglapra, egy másik üzenetet a parkettás padlóra, majd meztelenre vetkőzik, hanyatt feszik és egy kört rajzol a padlóra maga köré, azután pedig a saját vérébe mártott ujjával pentagramot rajzol a hasára. Végül kitárja karjait, szétterpeszti lábait, mint a Da Vinci Vitruvius-vázlatán látható figura, majd így marad mozdulatlanul, míg meg nem hal. Mindezt azért teszi, hogy rejtjeles üzenetet hagyjon hátra az unokájának, a titkosírás-szakértő Sophie Neveu-nak, valamint Robert Langdonnak, a Harvard egyetem vallási szimbológia professzorának.

Utazás az istenkáromlások világába

A tetthelyre érkezve Langdon és Neveu rájön, hogy a kurátor kódolt utasításokat hagyott hátra. Bezu Fache rendőrkapitány Langdont tartja az első számú gyanúsítottnak. Neveu és Langdon a rendőrség és Silas elől menekülve próbálja megfejteni Saunière üzeneteit. Amint egymás után oldják meg a rejtvényeket, nyilvánvalóvá válik, hogy az istennő-imádó kurátor egy képzeletbeli titkos társaságnak, a Sion rendjének volt a tagja, és a bűncselekmény a „Szent Grál” felkutatásával áll összefüggésben.

A párhoz egy Leigh Teabing nevű brit milliomos történész és Szent Grál-fanatikus is társul, aki feltárja az „igazságot” a Szent Grálról, miközben okkult elméletekbe avatja be az olvasót. Először Da Vincit idézi, aki állítólag a következőket mondta a Bibliáról: „Sokan űzik a megtévesztést és hamis csodákat, amelyekkel megcsalják a tudatlan sokaságot.” Teabing ezután kirohan Jézus Krisztus és Egyháza ellen, összehordva egy sor hazugságot. Azt állítja, hogy a Biblia könyveit nem Isten sugallta, hanem emberek írták, majd átdolgozták, végül Nagy Constantin római császár eldöntötte, mely evangéliumok kerüljenek bele a Szentírásba és melyek nem. Teabing szerint pogány szimbólumokat, jeles napokat és szertartásokat olvasztottak a keresztény hagyományba, és a katolikus szertartások majdnem minden elemét korábbi pogány misztériumvallásokból vették át. Teabing azt állítja, hogy Jézus Krisztust nem Isten Fiának, hanem halandó profétának tartották egészen a 325-ös niceai zsinatig, ahol Constantin istent csinált belőle. Istenkáromlóan mondja, hogy az ősegyház találta ki azt, hogy Krisztus a Messiás. Szerinte „szinte minden, amit apáink Krisztusról tanítottak nekünk, hazugság.”

A Szent Grál-rejtély kulcsa a könyv szerint egy hermafroditának kinéző alak Jézus mellett egy 500 éves freskón, amelyet egy homoszexuális festő festett, és amelyet annyira átfestettek a századok során, hogy „jóformán semmi sem maradt az eredeti festékből” (The Last Supper)

A legabszurdabb szentségtörő állítás a könyvben az, hogy mivel Da Vinci az Utolsó vacsora című festményén nemcsak egy kehely, a Szent Grál látható az asztalon, hanem mindenki előtt egy-egy borospohár, és a Jézus jobbján levő apostol nőiesnek tűnik, továbbá mivel egy kehely formája az anyaméhre emlékeztet, és az eretnek Gnosztikus Evangéliumok valamilyen kapcsolatra céloznak Jézus és Mária Magdolna között, ezért a Szent Grál valójában nem az a kehely, amelyből Jézus Krisztus ivott az utolsó vacsorán, hanem egy nő, mégpedig Mária Magdolna, aki Jézus felesége volt és gyereket szült neki, továbbvive a vérvonalat.

A könyv szerint ma is élnek Jézus Krisztus és Mária Magdolna leszármazottjai. A Sion-rend egy titkos társaság, amelynek az a feladata, hogy őrizze Mária Magdolna sírját, a történetet alátámasztó dokumentumokat, és Jézus utódait. A valóságban a Sion-rendet 50 évvel ezelőtt találta ki az okkultista Pierre Plantard, aki önmagát az egyik leszármazottnak mondta és dokumentumokat hamisított állításainak alátámasztására. Később eskü alatt vallotta, hogy az egész csak egy átverés volt.

Furfangos befejezés

A regény végefelé kiderül, hogy Neveu és öccse Jézus Krisztus és Mária Magdolna leszármazottai. Az olvasót azonban csalódás éri, mert a hősök nem találják meg Mária Magdolna sírját és a történetet alátámasztó dokumentumokat. Langdon visszatér Párizsba, és a Louvre bejáratánál levő óriási piramisnál jön rá, hogy „A Szent Grál keresése valójában arra irányul, hogy letérdelhessenek Mária Magdolna földi maradványai előtt. Hogy imádkozhassunk a kiközösített lábánál.” Térdre hull, majd úgy véli, “mintha egy nő hangját hallaná... a régi korok bölcsességét... amely neki suttog a föld méhének mélységes szakadékaiból” (Sátán szól a pokolból.)

Az Egyház hazug, hataloméhes, gyilkos szervezetként való ábrázolása

A regény szerint az Egyház évszázadokon át eltitkolta Jézus Krisztus valódi történetét, hogy megőrizze hatalmát. Az egyházatyák „ármányosan megtévesztették a világot”, „hazugságokat terjesztettek.” Mária Magdolnát szajhának állították be, és elrejtették Krisztussal való házasságának bizonyítékait.

A keresztény egyháznak „csalással és erőszakkal szennyezett történelme volt”. A pogányok és istennő-imádók „átnevelésére” „indított hadjáratot, melynek módszerei borzalmasak voltak”. A katolikus papság többet megölt a Sion-rend tagjai közül „olyan dokumentumok megszerzéséért és megsemmisítéséért, melyeket hamis tanúságtételnek tartanak.” Jézus és Mária Magdolna leszármazottai közül is eltettek néhányat láb alól, ezért Krisztus utódai örökös veszélyben voltak.

A keresztények mint negatív személyiségek

A Da Vinci-kód tele van kereszténység elleni gyűlölettel.

Silas, a regény negatív főhőse egy nagydarab, vörös szemű albínó szerzetes, „egy kísértet egy ördög szemével”. Amikor Silas még gyerek volt, részeg apja megölte az anyját, ezért Silas többszöri hátbaszúrással megölte az apját. Tizennyolc éves korában újból gyilkolt, ezért tizenkét év börtönre ítélték. Tizenkét év múlva úgy szabadult, hogy egy földrengés lerombolta a börtönt. Szökés közben megjelent neki Jézus Krisztus, mire megtért. Egy Manuel Aringarosa nevű pap fogadta be, aki később az Opus Dei nevű katolikus szervezet igazgatója lett, Silas pedig ugyanennek a szervezetnek a tagja.

Silas az egyetlen keresztény a könyvben, aki komolyan veszi a hitét és naponta imádkozik. Ő szimbolizálhatná a lélekben újjászületett hívőket. Ennek ellenére őrült, azt képzeli, hogy amikor gyilkol, akkor Isten ügyét szolgálja. Silas megöli a Sion-rend négy vezetőjét és egy apácát, és megsebesít négy másik személyt.

Manuel Aringarosa püspök az Opus Dei főnöke. Bár hívő keresztény, mégis jobban érdekli szervezetének jövője, mint a Hit. Meg szeretné akadályozni, hogy a Vatikán megvonja támogatását a szervezettől, és közben eszközzé válik a Mester tervében, akiről később kiderül, hogy nem más, mint Leigh Teabing. Silast is a Mester rendelkezésére bocsátja. Mikor elfajul a helyzet, a rendőrséghez fordul.

Bezu Fache kapitány is keresztény. Gúnyneve Bika, pontosabban a pápa Bikája, ami a pápa Bulláját is jelentheti a bull angol szó másik értelme alapján. Fache valóban úgy néz ki, mint egy bika: „zömök volt és fekete, kész neandervölgyi”, széles vállű és „erős” lábú, aki úgy mozog, mint egy „dühöngő bika”. Fache szigorú ember, „akinek nem könnyű a kedvére tenni”. Gyakran jár misére és gyónni, de nem érdeklik a lelki dolgok, fel sem fogja azokat. Ez a személy egy neandervölgyi, azaz keresztény.

E három személyen kívül más keresztény nem játszik fontos szerepet a cselekményben. Mindössze a katolikus egyház néhány magasrangú tagja tűnik fel rövid időre, de azok sem szimpatikusak: „A Vatikán hájas, savanyú titkára. És két magas rangú, ájtatos és önelégült olasz bíboros.”

Istennő-imádók és okkultisták mint pozitív személyiségek

Leigh Teabinget, az őrült milliomost és Grál-vadászt kivéve az összes többi pogány, istennő- és sátánimádó, istenkáromló szereplő kedves ember, intelligens, jóképű és spirituálisan érzékeny.

A könyvből világosan kiderül, mi állhat az ilyen elméletek terjesztése mögött

A Jézus és a Mária Magdolna közötti kapcsolat „a katolikus dogma alapjainak romba döntésével” fenyegetne. „Mert a dogma szerint az isteni Messiás soha nem nősült meg és nem érintkezett szexuálisan nőkkel.”

„Jézus gyermeke aláásta volna Krisztus istenségének meghatározó eszméjét, s ebből következően a keresztény egyházat.”

„... ha meggyőző tudományos bizonyítékot kapnak arra, hogy Krisztus történetének egyházi változata pontatlan, és minden idők legnagyobb históriája valójában nem más, mint a legnagyobb átverés... A Vatikánnak olyan hitéleti válsággal kell szembenéznie, amilyenre egyszer sem volt példa kétezer éves történelme során.”

„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Máté 16,18)

 

www.cryingvoice.com