Vegyük ténynek azt a feltételezést, amit Dan Brown állít könyvében. Tételezzük fel igaza van, és vizsgáljuk meg így a kép keletkezésének mozzanatait. Leonardo rengeteg félbehagyott művet hagyott ránk, amiért hibáztatta is magát. Túlságosan nagy volt benne az információ éhség és a tudásvágy, ezért folyton folyvást tanulmányok szakították félbe munkáját. Mindig más és más érdekelte, ezért is maradt félbe sok műve.

Majdnem így történt ez az Utolsó vacsorával is. Leonardo, mint minden művéhez, ehhez is nagy hévvel kezdett hozzá. A megbízás után rögtön asztalához ült, gondolkozott, vázlatokat készített. Már ebben a stádiumban tudta, hogy valami különlegeset szeretne ezzel a képpel. Sok itáliai festő festette már meg az utolsó vacsorát, és Leonardo ismert is párat ezekből a festményekből. A kompozíciók, a téma pillanatának kiragadása mind szinte azonos volt. Leonardo mást akart. Egyedit alkotni, mint mindig. A Bibliához fordult kezdetben segítségül. Volt egy mondat Krisztus szájából, ami megragadta. És szólt Jézus, ahová én megyek, oda nem követhettek. Ezekből a mondatokból a magány árad. Olyan magány, amit Leonardo is átélt élete során. Jól tudta, hogy ezt kell megragadnia. Megvolt a kép indulati központja és a kiindulási pont. Leonardo munkához látott.

Krisztus vázlatai felkerültek az étkező falára, ám itt megszakadt a munka. Leonardot ismét elragadták a tanulmányok. Az apostolokon gondolkozott és jegyzetfüzetébe vadul írt, tervezgetett. Az egyik nap a szemére is vetették, hogy nem halad munkájával. Leonardo büszkén mutatta a papnak, hogy hogyan képzeli el az apostolokat, és füzetéből felolvasta gondolatait. Ekkor közbevágott a pap és azt mondta: Nem is tudtam, hogy a festményeket megírják. Leonardo elhallgatott és nyugodtan, ám kissé megsértetten válaszolt: A festmény néma költemény. Talán ez volt a fordulópont. Talán ez a momentum szülte Leonardoban a gondolatot, hogy máshogy, hogy rejtélyesebben fesse meg saját Utolsó vacsoráját. Tudta, hogy Krisztust magányosan akarja ábrázolni, a megszokottól eltérő módon. Ne Júdás legyen elkülönítve árulása miatt a képen, hanem Krisztus üljön magányosan, titokzatosan. A legkedvesebb apostol, János sem hajtja rá fejét, mint ahogy az írva vagyon. Ez a kép most nem erről szól. Leonardo pontosan tudja mit akar. Hirtelen fontossá vált számára ez a festmény. Gőzerővel dolgozott. Ezt a munkáját nem hagyhatta félbe és nem is tette. Semmiféle más tanulmány vagy ötlet nem vonhatta el figyelmét. A mű nagyjából elkészült. A vége felé Leonardo ismét lassabban, visszafogottabban dolgozott. Volt olyan nap, hogy felmászott állványára, egy-két ecsetvonást ejtett, lemászott és távozott.

Egyik nap, a mű befejezésének vég szakaszában ellátogatott hozzá Beatriche, Lodoviko il Moro fejedelem, a festmény megrendelőjének asszonykája. Ekkor újabb fontos momentum zajlott le. A fiatal lány felfigyel a festményre, mégpedig János apostolra. Szóvá teszi, mert furcsállja őt. Ebből is látszik mennyire érdekes volt Leonardo képe. Mi csak most kezdtünk el igazán vitázni rajta, pedig még a kép befejezése előtt feltűnt egy fiatal lánynak János különlegessége. Beatriche azon kérdésére, hogy miért nem hajtja János Krisztusra fejét, Leonardo annyit válaszolt, hogy mert őt már senki sem vigasztalhatja. Ezt az egyszerű választ is csontig lehetne boncolgatni. Jézus tisztában volt sorsával, tehát nem ez volt a fő indok Leonardo szemében, amiért vigasztalásra szorult. El fog veszíteni valakit. A mellette ülő alakot. Mária Magdolnát. Nőies vonásai miatt tűnhetett furcsának János. Leonardo furcsa elmélje és zsenije képes volt logikusan megalkotni műveit. Ha János apostol nem férfi, hanem Mária Magdolna, akkor hol a hiányzó János? Talán Leonardo máshogy nyúlt a témához. Talán nem János, hanem Júdás hiányzik a képről. Sok más alkotáson Júdást az asztal túloldalára, jól elkülönülten festették meg. Leonardo lehet meg sem festette őt. Az ő képére árulók nem kerülhetnek. Talán ez bosszú az összes őt ért bántalomnak, amit élete során szenvedett. Júdáson ált bosszút, hogy még csak arra sem méltatta, hogy lefesse. És talán nem is tette.

A kép elkészült, ám sajnos, rögtön elkészülte után repedezni kezdett. Leonardo el volt keseredve. Nem elég, hogy gyötörte a bűntudat, hogy műveit befejezetlenül hagyja ránk, még elkészült műveit is tönkreteszi a természet. És nem csak az, hiszen az Utolsó vacsorát elkészülte óta folyamatosan károk érték. Ajtót vágtak a falba, ahol készült, megcsonkítva ezzel a remekművet. Napóleon idején az étkezőt istállónak használták, ami szintén nem tett jót az elhanyagolt képnek, a háborúk alatt pedig bombázták. Igazi csoda, hogy mind a mai napig fennmaradt számunkra ez a remekmű. Leonardo ha visszatérhetne hozzánk, véleményem szerint jól érezné magát, hiszen minden amit valaha megálmodott létezik. És mindez az ő jutalma lehetne.

Joó László

Budapest, 2006. május 25.